2017. június 8., csütörtök

Wonder Woman

Wonder Woman jött, látott és győzött, mégha jómagam azért annyira nem is vagyok belelkesülve a látottaktól, mint a nézők és a kritikusok többsége. A képregényfilmek korát éljük és a Marvel egyeduralmát csak a DC döntheti meg. Vajon sikerülni fog a novemberi Justice League-nek a küldetés?


Ki tudja. Viszont a főpróba nem sikerült rosszul, az biztos. Már a Batman vs Superman-ben is lopta a show-t a két címszereplő elől az akrobatikus mozgású csodanő, még meglehetősen rövid szereplése ellenére is, és lám, saját első nagyjátékfilmjében is állja a sarat a gonosz németekkel, és magával a háború istenével, Árésszal szemben. Maga mellé megkapta a Star Trek Kirk kapitányát, azaz Chris Pine-t, ketten pedig remek párost alkotnak a vásznon, konkrétan a film gerincét kettejük kapcsolata alkotja és közös jeleneteik sikerültek a legjobban. Már csak ezért is megéri megnézni, minden más csak körítés emellett. Gal Gadot és Pine szuperjók együtt, de Gadot önmagában is nagy teljesítményt nyújt. Az ember azt hinné, hogy csak egy csinos pofi, de ez szerencsére nincs így; a színésznő remekül átéli a figurát, a kezdeti naiv fiatal lány a film végére igazi Wonder Woman lesz, az emberiség védelmezője. Az tuti, hogy ezek után világsztár lesz a csajból, nem is érdemtelenül. Pine pedig a szokásos csibészes, vagány stílusban küldi, amit már a Star Trek-ben megszokhattunk tőle. Ő ezt tudja, ez áll neki jól, de ez viszont marha jól áll neki.

Van itt még némi akció és némi háború ellenesség, meg egyenesen két főgonosz is, de ezek közül egyikbe sem megy bele olyan mélyen a történet. A háború borzalmai csupán néhány képkocka erejéig mutatkoznak meg (azért egy képregényfilmtől sokkal többet bűn lenne várni), a gonoszok természetesen sablonosak és egy pillanatig sem képesek szorongást kiváltani belőlünk, akciójelenet pedig meglepően kevés van, azok sem a legjobbak. Igazából egy van, ami igazán tetszett, a film közepe tájékán, mikor megszólal az a bizonyos zene, melyet a rajongók már a Batman/Superman filmben is hallhattak, Diana pedig egy szénné lőtt városban szaladgál és üti-vágja az ellent. Na, az a szcéna tényleg elég menő lett. A többi zúzás inkább csak a szokásos CGI dömping, rengeteg-rengeteg robbanással és 300-as lassítással. Időnként már tényleg zavaró mennyiségben használja a rendező ezt a technikát.

Wonder Woman egy igazán korrekt iparosmunka, de annál semmiképp sem több. Megértem a nagy felhajtást, hiszen manapság ez kell a népnek, de valójában extra élményt nem nyújt a film. A két főszereplő közötti kémia szerencsére nagyon jól működik és az ehhez kapcsolódó érzelmi töltet a befejezéshez tökéletesen passzol. Diana, azaz Gal Gadot megnyerte ezt a csatát, és hamarosan folytatja, méghozzá Batman, Aquaman és Flash oldalán, novemberben, az Igazság Ligájában. Ott találkozunk!

Élet (Life)

Milyen lesz a végeredmény, ha fogjuk az 1979-es Alient és a 2013-as Gravitációt, és jól egybegyúrjuk őket? Valami olyasmi, mint a 2017-es Élet. Azaz inkább vegyük elő az említett két filmet és lehetőleg jól nézzük meg újra, a kérdéses műremeket pedig hagyjuk inkább a fenébe.

Bevallom, Ryan Reynolds és főleg Jake Gyllenhaal neve kapásból felkeltette az érdeklődésemet (utóbbi korunk jelenlegi legjobb férfiszínésze), űrben játszódó klausztrofóbiás sci-fi/horror pedig még akkor is könnyedén lecsusszan, ha nem eme két karizmatikus arc alakítják a főszerepeket. Aztán persze ilyenkor jön a pofára esés: a film egy nagy nulla. Nem az a legfőbb baja, hogy szar, mert egyáltalán nem az; szimplán csak annyira jelentéktelen, hogy már most alig emlékszem valamire, pedig vasárnap sikerült letöltenem a videótékából.

Valójában nagy kár érte, mert vannak nagyon is működőképes dolgok itten. A színészek például mind remekül teljesítenek, persze ez tőlük el is várható. Reynolds természetesen a laza, nagydumás csávót alakítja, mint mindig, Gyllenhaal pedig a komoly, mindent megfontoló tudós. Mellettük itt van még a csaj, aki Tom Cruise mellett keménykedett a Mission Impossible legutóbbi részében (egyébként Rebecca Fergusonnak hívják, nagyon csinos kis nő, és mind abban a filmben, mind ebben szintén nagyon jól játszik), meg még egy pár másik figura, akikről sokat nem tudunk meg a történet során. Igazából senkiről sem tudunk meg nagyjából semmit. Ezek a karakterek csak azért léteznek, hogy az elszabaduló szörny legyen kiket kinyírjon a játékidő során.

Mert buták. Te jó ég, mennyire buták!


És akkor el is érkeztük az idegesítő dolgokhoz. Ha már a színészek jók és a rendezés is egészen korrekt (a film nem csak, hogy baromi jól néz ki látványilag, de egyszer-kétszer azért még némi izgalmat is sikerült valahogy a vászonra varázsolni), akkor mi máson bukhat el minden, mint a manapság oly kevésre tartott, azonban annál fontosabb forgatókönyvön. Komolyan így kell ábrázolni egy brutál magas intelligenciával rendelkező tudós csapatot, akik konkrétan egy vadonatúj organizmust vizsgálnak egy űrállomáson? Néhol konkrétan hangosan röhögtem, vagy éppen a fejem fogtam, akkora baromságokat csináltak. Tényleg csak úgy lehet előre gördíteni egy cselekményt, ha a szereplők kretének és folyamatosan elcsesznek valamit? Ennél jobbra nem futotta, kedves Forgatókönyvíró Úr?

Nagyjából emiatt fog végül a feledésbe merülni ez a próbálkozás is, bár becsületére legyen mondva, a befejezésnél majdnem sikerült elégedetten csettintenem egyet. Egyrészt marha frappáns, másrészt siker esetén nyitva hagyta volna a kaput az esetleges folytatásnak. Valószínűleg ebből nem lesz semmi, és igazából nem is baj. Az új Alient nem köszönhetjük benne, max egy esős vasárnap délutánra megy el egyszeri szórakozásnak.