2017. május 13., szombat

Tűnj el (Get out)

Mármint a film közeléből? Komolyan nem értem, mitől lett ez ilyen brutális siker, és hogy miért döglenek érte egy emberként a kritikusok és a nézők is, miközben ennél sokkal jobbakat találni a műfajon belül. Vagy lehet, hogy bennem van a hiba?
A történet jól indul, adott egy fekete srác, aki a fehér barátnője nagyon-fehér családját megy meglátogatni a hétvégére, természetesen a világtól elzárt, vidéki kastélyba. Ideális helyszín egy jó kis vérengzésnek. Persze mindenki nagyon kedves, mindenki nagyon figyelmes, és mindenki imádja a feketéket, apuci 3-szor is Obamára szavazott volna, ha megteheti. A szépséghiba a dologban, hogy van két fekete "szolga" a ház körül (egy bejárónő és egy karbantartó), akik valami egészen furcsa módon viselkednek, jól a frászt hozva kedvelhető hősünkre. Mintha nem lennének egészen önmaguk. Chris-en (merthogy így hívják a főszereplő szép szál legényt) szép lassan kezd eluralkodni a paranoia, hogy valami nagyon nem stimmel a család körül, a barátnője mentegetőzik, anyuci pedig akaratán kívül hipnózisnak veti alá a magatehetetlen fiatalembert. Minden afelé mutat, hogy valami óriási csavar és földbe döngölő finálé várja a gyanútlan nézőt. A kettőből az egyiket meg is kapjuk.

Nagyjából az utolsó harmadig eléggé rendben van a film, nagyon szórakoztató, ahogy ez a sötét paranoia a főhőssel együtt a nézőt is beszippantja. A hangulat terén nincs okunk panaszra, a jelenetek élvezetesek, a párbeszédek jók, a történet és vele együtt a rejtély szépen lassan bontakozik ki a szemünk előtt. Aztán, ahogy ez általában lenni szokott, a végére a lufi kidurran. Puff. Jön a csavar, ami nagyjából működik, még úgy is, hogy végig számítunk rá, de a fordulat megoldása, a magyarázat és az ebből következő megoldás egész egyszerűen egy semmi. Kész. Nem akartam elhinni, hogy másfél órányi ilyen mesteri feszültség építést egy ilyen semmitmondó fináléval akartak lezárni. Márpedig megtették, úgyhogy akár már bele is törődhetnék. Kicsit rövidebb írás lesz ez így, nem akarok sok mindent ellőni, mert valóban érdekes, ahogy ez az egész kibontakozik, és korántsem biztos, hogy más is csalódik az utolsó felvonásban. Maradjon ez az én kis hülyeségem.

Egy jó forgatókönyv az alapja minden jó filmnek, régi nagy bölcsesség ez, és milyen igaz. Hiába a remek rendezés és a jó színészek, azért mégis csak akkor beszélünk valóban élményről, ha még ez a harmadik összetevő is rendben van. És ez az az összetevő, melyben a leggyengébb a film befejezése, és amelyben a legerősebbnek kellene lennie. Az utolsó percek igazából már csak azért peregtek le, mert nem akartam totális időpocsékolásnak elkönyvelni ezt a szűk két órát. Ha valaki egy igazán jó filmet akar látni a műfajon belül, az inkább nézze meg A meghívás című thrillert. Hasonló sztori, szinte azonos felépítés, sokkal ütősebb végkifejlet.
Általános probléma manapság, hogy egyszerűen képtelenek jó lezárást írni a filmeknek. Jó befejezés nélkül meg mi értelme végignézni őket? Milyen más jutalom jár a nézőnek, aki idejét és pénzét szánja, hogy elmerüljön egy másik ember víziójában? Persze akkor klappol minden, ha elejétől a végéig nagy élményben van részünk, de rosszabb esetben amondó vagyok: inkább kezdődjön valami langyosabban, hogy a végén gyomron vágjon, mint fordítva.

Arthur Király - A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)

Arthur király a legújabb feldolgozásban egy utcagyerekből avanzsálódott pimp, akiről a film végére sem derül ki, hogy vajon jó királya lesz-e egy egész országnak (SPOILER, hoppá). Valaki rászólhatott volna a forgatókönyvíróra, hogy azért valami icipici mélységet adhatott volna ezeknek a szerencsétlen karaktereknek, ha már két órán keresztül szaladgálnak, mint pók a falon és kardokkal, illetve egyéb fegyvernek látszó tárgyakkal hadonásznak össze-vissza. Azon kívül, hogy fűti a bosszúvágy néhány legyilkolt prosti miatt, mi a főhős célja ebben a filmben? Miért lesz végül király? Mert kihúzta a kardot? És ettől már automatikusan jó király lesz a későbbiekben? Mert nem sokat bizonyít az tény.
Bizonyára most azt gondoljátok, hogy szőrszál hasogató vagyok, és ez valamilyen szinten igaz is. Manapság az ehhez hasonló filmekben már nem érdemes ilyen információk után kutatni; a lényeg, hogy szóljon minél hangosabban, legyen minél látványosabb, és lehetőleg ne álljon meg fél percre sem - az átlag nézőt csupán ez a három dolog tartja ébren a moziteremben; meg persze a literes popcorn-kóla kombó. Nos, ezeket a feltételeket többé-kevésbé teljesíti is a produkció, bár azért még ezeken a frontokon sem remekel igazán, inkább csak egy lehetőséget hordoz magában valami sokkal jobbra. Talán majd a folytatásban.

A színészválasztás mindenképpen pozitívum, de ezt egy Guy Ritchie filmtől el is várja az ember. Mind a főhős Charlie Hunnam, mind a gonoszt játszó Jude Law jók a szerepükben, nyilván nem kell óriási alakításokra gondolni, de szerintem mindketten jól érezték magukat a forgatáson. A többiek kb. csak ajtó kitámasztónak vannak jelen, egy-két karakter funkcióját komolyan nem értettem az egész film során, de sebaj, elnézegettük őket is. Még egy meglepetés vendégre is futotta, akinek személyét még véletlenül sem akarom ellőni (DAVID BECKHAM), és külön vicces volt nézni, mennyi Game of Thrones színész kapott szerepet, úgy látom ezek a fickók maradnak a középkori páncélban még egy jó darabig.

Ami még tényleg működött, az egy-két poénosabb jelenet, meg a tipikus Guy Ritchie húzások. Gondolok itt olyanra, mint az időben való ugrálás a humor kedvéért, egy-egy jelenet többszöri visszajátszása, és persze az elmaradhatatlan "lejátszom fejben, mi fog történni, mielőtt valóban megtörténne", mely technikát már a Sherlock Holmes második részében sikeresen kivégezte a rendező Úr.

Hogy mi nem működött? A folyamatos belassítgatások egy idő után már kicsit fárasztóak voltak, a történet időnként borzasztóan kapkodott, egyes jelenetek olyan hihetetlen sebességgel zajlottak le, hogy azt sem tudtam mi történik éppen; jó példa erre, amikor Arthur megérkezik a Sötét területre (aki megnézi, tudni fogja), illetve ellenpélda Arthur felcseperedésének bemutatása egy rövid montázsban. Az zseniális volt. Az sem emelte az élvezeti értéket túlzottan, hogy az akciójelenetek 90%-a brutálisan szanaszét lett vagdosva, a rángatózó kamerától meg epilepsziás roham kerülgetett (a videójáték-szerű fináléról inkább nem is értekezek hosszabban). De ez már legyen az én gondom, biztosan van, akinek bejön ez a stílus.
Mit is mondhatnék még, akinek bejön Guy Ritchie eddigi munkássága, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, nem biztos, hogy meg fogja bánni. Nekem a Sherlock Holmes óta kicsit túl blockbusteres vizekre evezett, jobban kedveltem a régi gengszterfilmes időszakát, itt is talán kicsit többet markolt, mint kellett volna. Majd a folytatással kiküszöböli a csorbát. Egyszer meg lehetett nézni, de minden jó ötletre jutott valami olyan pillanat, ami sikeresen kizökkentett, és a forgatókönyv sem állt össze egy kerek egésszé. Mintha kitaláltak volna néhány jól kinéző, "cool" jelenetet, aztán gyorsan összedobtak valamit, hogy kitöltsék az ezek között keletkezett fölösleges perceket. A végeredmény így egy viszonylag szórakoztató, hangos, látványos és pörgős film, ami 2 órára ugyan lekötött, de valószínűleg még az HBO-n sem fogom odakapcsolni, ha fél év múlva leadják.