2017. január 29., vasárnap

Jack Reacher: Nincs visszaút (Never Go Back)

Nem vagyok az első Jack Reacher-film rajongója, tipikus egyszer fogyasztható darabnak tartom. Valami hasonló elvárással ültem le a második felvonás elé is; egy egyszerű, szombat esti kikapcsolódásnak feleljen meg anélkül, hogy az agysejtjeim percenként akarnának öngyilkosak lenni. Többé-kevésbé teljesítette a küldetést.

Azt már megszokhattuk Tom Cruise-tól, hogy minden filmjében fut valahova, most azonban megállás nélkül szaladgál, mint pók a falon. Ezúttal partnert is talál Robin Scherbatsky személyében, és együtt állnak neki felgöngyölíteni egy katonai kettős gyilkosságot + összeesküvést, miközben egy tinilányt is megpróbálnak megvédeni a rosszakaróktól, aki feltehetően Reacher lánya egy rég elfeledett kapcsolatából. Vagy valami ilyesmi.

És persze mindketten hihetetlenül kemények. Ez nagyon fontos infó, aki nem bírja, hogy egy 40 kilós nő erőlködve próbál felnőni a végig marcona pofát vágó Cruise-hoz, annak eszébe se jusson letölteni kikölcsönözni a filmet, ugyanis kb. 10 percenként kapunk valami ehhez hasonló jelenetet. Félreértés ne essék, bírom az erős női karaktereket (Sarah Connor, Ellen Ripley és még sokan mások), de egyszerűen vannak színésznők, akiknek nem megy ez a stílus. Szegény Cobie Smulders is ebbe a csapdába esik, nagyon nem fekszik neki a 10 éve katona vagyok és már sok mindent láttam szerep, valahogy nem tudom neki elhinni, hogy tényleg le bírna győzni egymaga egy 100 kilós kiképzett harcost. Konkrétan van egy jelenet a filmben, amikor emiatt vesznek össze a főszereplővel; a nő ugyanis nem bírja elviselni, hogy Reacher nőként kezeli és maga vállalkozik inkább egy veszélyes feladatra. Újabb bizonyíték, hogy Hollywood erősen kezdi túltolni a manapság oly divatos minden filmbe kemény női főszereplőt vonalat.

Persze nem csak a gyengébbik nemmel akadnak problémák, sőt, a Reacher lányát-nem lányát alakító színésznő egész jól megoldja a rá bízott feladatot. Érdekes módon egy cseppet sem volt idegesítő, pedig az elején féltem, hogy vele meg fog gyűlni a bajom. Nem, sajnos most Tom sem brillírozik a szerepben, lényegében csak fapofával néz 2 órán keresztül, közben időnként lerendez néhány ellenfelet. Látszik rajta, hogy Reacher inkább csak amolyan megélhetési kitérő, amíg előteremti a pénzt a következő Mission Impossible epizódra; kb. valami ilyesmire számítok az új Múmia filmmel kapcsolatban is. Rajtuk kívül még a nagy ellenfél az, akit érdemes megemlíteni, bár őt is csak mellékesen; egy sablon Jason Bourne-klón szuperügynök, akit marha nehéz legyőzni, de persze Tom Cruise-ról van szó, úgyhogy nem kell aggódni a történet kimenetelét illetően.

És akkor itt jönne a kérdés: ha már a szereplők semmitmondóak, a történet pedig egy nulla, legalább az akciójelenetek képesek elérni egy 2016-ban elvárható minimum szintet? A válasz csalóka. Ugyan nincsenek széjjel vágva, és viszonylag nem rángatják agyon a kamerát, azért egyetlen bunyó vagy lövöldözés sem tudta megemelni a pulzusomat, ahogy látványilag sem mondanám őket elsőrangú élménynek; olyan igazi B-kategóriás feelingje van az egésznek. A film utolsó fél órája is inkább csak formalitás, mintsem hogy valóban érdekelne, hogyan fog végződni a sztori, és hogyan győzik le hőseink a gonoszkodó gonoszt. Még Cruise-t sem olyan jó nézni, ahogy maga végzi el a veszélyesebb mutatványokat kaszkadőr segítsége helyett, hiszen ellenben az M:I sorozattal, itt nem vállal valami sokat magára.

Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy a Jack Reacher: Nincs visszaút rossz film lenne, inkább csak teljesen jelentéktelen. Semmit nem ad hozzá az akciófilm műfajához, de nem is vesz el semmit tőle, ami igaz egyébként Tom Cruise meglehetősen impozáns karrierjére is; volt már jobb is, rosszabb is. Az utolsó képkockák láttán inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy na, ez is megvolt, lássuk az öreg Tom mivel rukkol elő legközelebb. Addig is, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy egy mondatban hogyan összegezném ezt a filmet, a válaszom csak ennyi lenne: Never Go Back.

2017. január 28., szombat

Széttörve (Split)

Nem is emlékszem, mikor hagyta el utoljára ennyire elégedett hűb@meg a számat, mint a Széttörve utolsó néhány másodperce láttán. Az utóbbi idők egyik legütősebb befejezése, ehhez nem fér kétség. Kár, hogy az összkép azért korántsem ennyire pozitiv.

Tisztázzuk az elején: a Széttörve egy remek film. A történet ígéretesen kezdődik: három fiatal lány egy elmebeteg férfi fogságába kerül, aki nem kevesebb. mint 23 különböző személyiséggel rendelkezik. James McAvoy minden szempontból tökéletes választás a szerepre; egyszerre szánni valóan nevetséges és hátborzongatóan félelmetes, miközben percenként másik karakter bőrébe bújik. Hihetetlenül kemény munka lehetett ennyi teljesen különböző alakot eljátszani egy filmben, mégha a 23 csupán egy jelképes szám is - a két órás játékidő alatt összesen talán 6 személyiség lép elő a fénybe. McAvoy azonban nem csak, hogy remekül megbírkózik a feladattal, de egyenesen lubickol ebben a nem mindennapi szerepben, konkrétan az egész második felvonást kihúzza a szarból.

És itt jön a film legnagyobb negatívuma: nem is tudom melyik lett volna a jobb, néhány oldalt kihúzni a forgatókönyvből, vagy a vágóra rászólni, hogy kicsit feszesebb középső harmadra lenne szükség. A rendező mintha kissé elveszne a részletekben, miközben igyekszik minden fontosabb karakternek megfelelő háttérsztorit biztosítani, azonban ez időnként jócskán a feszültség rovására megy. Az egyetlen szereplő, aki végig igazán érdekes tud maradni, az McAvoy karaktere; szerencsére pont mindig akkor történik valami, amikor az ember elkezdené elveszíteni az érdeklődését az események iránt.

Aztán megkezdődik az utolsó fél óra és elszabadul a pokol; a szálak összeérnek, a kirakós utolsó darabkái is a helyükre kerülnek, a vérnyomásom pedig az egekbe szökik, hogy aztán a stáblista felgördüléséig ott is maradjon. Rég láttunk ennyire izgalmas finálét, mint ez a pörgős bújócska vadász és prédája között. Amikor pedig már azt hinnénk, hogy végleg elsötétül a vászon és kikászálódhatunk a kényelmes moziszékből, megkapjuk a nagyágyút, egyenesen bele a képünkbe, hogy a szánk is tátva maradjon. Ennél jobb thriller egy darabig most nem lesz a mozikban.