2017. június 8., csütörtök

Wonder Woman

Wonder Woman jött, látott és győzött, mégha jómagam azért annyira nem is vagyok belelkesülve a látottaktól, mint a nézők és a kritikusok többsége. A képregényfilmek korát éljük és a Marvel egyeduralmát csak a DC döntheti meg. Vajon sikerülni fog a novemberi Justice League-nek a küldetés?


Ki tudja. Viszont a főpróba nem sikerült rosszul, az biztos. Már a Batman vs Superman-ben is lopta a show-t a két címszereplő elől az akrobatikus mozgású csodanő, még meglehetősen rövid szereplése ellenére is, és lám, saját első nagyjátékfilmjében is állja a sarat a gonosz németekkel, és magával a háború istenével, Árésszal szemben. Maga mellé megkapta a Star Trek Kirk kapitányát, azaz Chris Pine-t, ketten pedig remek párost alkotnak a vásznon, konkrétan a film gerincét kettejük kapcsolata alkotja és közös jeleneteik sikerültek a legjobban. Már csak ezért is megéri megnézni, minden más csak körítés emellett. Gal Gadot és Pine szuperjók együtt, de Gadot önmagában is nagy teljesítményt nyújt. Az ember azt hinné, hogy csak egy csinos pofi, de ez szerencsére nincs így; a színésznő remekül átéli a figurát, a kezdeti naiv fiatal lány a film végére igazi Wonder Woman lesz, az emberiség védelmezője. Az tuti, hogy ezek után világsztár lesz a csajból, nem is érdemtelenül. Pine pedig a szokásos csibészes, vagány stílusban küldi, amit már a Star Trek-ben megszokhattunk tőle. Ő ezt tudja, ez áll neki jól, de ez viszont marha jól áll neki.

Van itt még némi akció és némi háború ellenesség, meg egyenesen két főgonosz is, de ezek közül egyikbe sem megy bele olyan mélyen a történet. A háború borzalmai csupán néhány képkocka erejéig mutatkoznak meg (azért egy képregényfilmtől sokkal többet bűn lenne várni), a gonoszok természetesen sablonosak és egy pillanatig sem képesek szorongást kiváltani belőlünk, akciójelenet pedig meglepően kevés van, azok sem a legjobbak. Igazából egy van, ami igazán tetszett, a film közepe tájékán, mikor megszólal az a bizonyos zene, melyet a rajongók már a Batman/Superman filmben is hallhattak, Diana pedig egy szénné lőtt városban szaladgál és üti-vágja az ellent. Na, az a szcéna tényleg elég menő lett. A többi zúzás inkább csak a szokásos CGI dömping, rengeteg-rengeteg robbanással és 300-as lassítással. Időnként már tényleg zavaró mennyiségben használja a rendező ezt a technikát.

Wonder Woman egy igazán korrekt iparosmunka, de annál semmiképp sem több. Megértem a nagy felhajtást, hiszen manapság ez kell a népnek, de valójában extra élményt nem nyújt a film. A két főszereplő közötti kémia szerencsére nagyon jól működik és az ehhez kapcsolódó érzelmi töltet a befejezéshez tökéletesen passzol. Diana, azaz Gal Gadot megnyerte ezt a csatát, és hamarosan folytatja, méghozzá Batman, Aquaman és Flash oldalán, novemberben, az Igazság Ligájában. Ott találkozunk!

Élet (Life)

Milyen lesz a végeredmény, ha fogjuk az 1979-es Alient és a 2013-as Gravitációt, és jól egybegyúrjuk őket? Valami olyasmi, mint a 2017-es Élet. Azaz inkább vegyük elő az említett két filmet és lehetőleg jól nézzük meg újra, a kérdéses műremeket pedig hagyjuk inkább a fenébe.

Bevallom, Ryan Reynolds és főleg Jake Gyllenhaal neve kapásból felkeltette az érdeklődésemet (utóbbi korunk jelenlegi legjobb férfiszínésze), űrben játszódó klausztrofóbiás sci-fi/horror pedig még akkor is könnyedén lecsusszan, ha nem eme két karizmatikus arc alakítják a főszerepeket. Aztán persze ilyenkor jön a pofára esés: a film egy nagy nulla. Nem az a legfőbb baja, hogy szar, mert egyáltalán nem az; szimplán csak annyira jelentéktelen, hogy már most alig emlékszem valamire, pedig vasárnap sikerült letöltenem a videótékából.

Valójában nagy kár érte, mert vannak nagyon is működőképes dolgok itten. A színészek például mind remekül teljesítenek, persze ez tőlük el is várható. Reynolds természetesen a laza, nagydumás csávót alakítja, mint mindig, Gyllenhaal pedig a komoly, mindent megfontoló tudós. Mellettük itt van még a csaj, aki Tom Cruise mellett keménykedett a Mission Impossible legutóbbi részében (egyébként Rebecca Fergusonnak hívják, nagyon csinos kis nő, és mind abban a filmben, mind ebben szintén nagyon jól játszik), meg még egy pár másik figura, akikről sokat nem tudunk meg a történet során. Igazából senkiről sem tudunk meg nagyjából semmit. Ezek a karakterek csak azért léteznek, hogy az elszabaduló szörny legyen kiket kinyírjon a játékidő során.

Mert buták. Te jó ég, mennyire buták!


És akkor el is érkeztük az idegesítő dolgokhoz. Ha már a színészek jók és a rendezés is egészen korrekt (a film nem csak, hogy baromi jól néz ki látványilag, de egyszer-kétszer azért még némi izgalmat is sikerült valahogy a vászonra varázsolni), akkor mi máson bukhat el minden, mint a manapság oly kevésre tartott, azonban annál fontosabb forgatókönyvön. Komolyan így kell ábrázolni egy brutál magas intelligenciával rendelkező tudós csapatot, akik konkrétan egy vadonatúj organizmust vizsgálnak egy űrállomáson? Néhol konkrétan hangosan röhögtem, vagy éppen a fejem fogtam, akkora baromságokat csináltak. Tényleg csak úgy lehet előre gördíteni egy cselekményt, ha a szereplők kretének és folyamatosan elcsesznek valamit? Ennél jobbra nem futotta, kedves Forgatókönyvíró Úr?

Nagyjából emiatt fog végül a feledésbe merülni ez a próbálkozás is, bár becsületére legyen mondva, a befejezésnél majdnem sikerült elégedetten csettintenem egyet. Egyrészt marha frappáns, másrészt siker esetén nyitva hagyta volna a kaput az esetleges folytatásnak. Valószínűleg ebből nem lesz semmi, és igazából nem is baj. Az új Alient nem köszönhetjük benne, max egy esős vasárnap délutánra megy el egyszeri szórakozásnak.

2017. május 13., szombat

Tűnj el (Get out)

Mármint a film közeléből? Komolyan nem értem, mitől lett ez ilyen brutális siker, és hogy miért döglenek érte egy emberként a kritikusok és a nézők is, miközben ennél sokkal jobbakat találni a műfajon belül. Vagy lehet, hogy bennem van a hiba?
A történet jól indul, adott egy fekete srác, aki a fehér barátnője nagyon-fehér családját megy meglátogatni a hétvégére, természetesen a világtól elzárt, vidéki kastélyba. Ideális helyszín egy jó kis vérengzésnek. Persze mindenki nagyon kedves, mindenki nagyon figyelmes, és mindenki imádja a feketéket, apuci 3-szor is Obamára szavazott volna, ha megteheti. A szépséghiba a dologban, hogy van két fekete "szolga" a ház körül (egy bejárónő és egy karbantartó), akik valami egészen furcsa módon viselkednek, jól a frászt hozva kedvelhető hősünkre. Mintha nem lennének egészen önmaguk. Chris-en (merthogy így hívják a főszereplő szép szál legényt) szép lassan kezd eluralkodni a paranoia, hogy valami nagyon nem stimmel a család körül, a barátnője mentegetőzik, anyuci pedig akaratán kívül hipnózisnak veti alá a magatehetetlen fiatalembert. Minden afelé mutat, hogy valami óriási csavar és földbe döngölő finálé várja a gyanútlan nézőt. A kettőből az egyiket meg is kapjuk.

Nagyjából az utolsó harmadig eléggé rendben van a film, nagyon szórakoztató, ahogy ez a sötét paranoia a főhőssel együtt a nézőt is beszippantja. A hangulat terén nincs okunk panaszra, a jelenetek élvezetesek, a párbeszédek jók, a történet és vele együtt a rejtély szépen lassan bontakozik ki a szemünk előtt. Aztán, ahogy ez általában lenni szokott, a végére a lufi kidurran. Puff. Jön a csavar, ami nagyjából működik, még úgy is, hogy végig számítunk rá, de a fordulat megoldása, a magyarázat és az ebből következő megoldás egész egyszerűen egy semmi. Kész. Nem akartam elhinni, hogy másfél órányi ilyen mesteri feszültség építést egy ilyen semmitmondó fináléval akartak lezárni. Márpedig megtették, úgyhogy akár már bele is törődhetnék. Kicsit rövidebb írás lesz ez így, nem akarok sok mindent ellőni, mert valóban érdekes, ahogy ez az egész kibontakozik, és korántsem biztos, hogy más is csalódik az utolsó felvonásban. Maradjon ez az én kis hülyeségem.

Egy jó forgatókönyv az alapja minden jó filmnek, régi nagy bölcsesség ez, és milyen igaz. Hiába a remek rendezés és a jó színészek, azért mégis csak akkor beszélünk valóban élményről, ha még ez a harmadik összetevő is rendben van. És ez az az összetevő, melyben a leggyengébb a film befejezése, és amelyben a legerősebbnek kellene lennie. Az utolsó percek igazából már csak azért peregtek le, mert nem akartam totális időpocsékolásnak elkönyvelni ezt a szűk két órát. Ha valaki egy igazán jó filmet akar látni a műfajon belül, az inkább nézze meg A meghívás című thrillert. Hasonló sztori, szinte azonos felépítés, sokkal ütősebb végkifejlet.
Általános probléma manapság, hogy egyszerűen képtelenek jó lezárást írni a filmeknek. Jó befejezés nélkül meg mi értelme végignézni őket? Milyen más jutalom jár a nézőnek, aki idejét és pénzét szánja, hogy elmerüljön egy másik ember víziójában? Persze akkor klappol minden, ha elejétől a végéig nagy élményben van részünk, de rosszabb esetben amondó vagyok: inkább kezdődjön valami langyosabban, hogy a végén gyomron vágjon, mint fordítva.

Arthur Király - A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword)

Arthur király a legújabb feldolgozásban egy utcagyerekből avanzsálódott pimp, akiről a film végére sem derül ki, hogy vajon jó királya lesz-e egy egész országnak (SPOILER, hoppá). Valaki rászólhatott volna a forgatókönyvíróra, hogy azért valami icipici mélységet adhatott volna ezeknek a szerencsétlen karaktereknek, ha már két órán keresztül szaladgálnak, mint pók a falon és kardokkal, illetve egyéb fegyvernek látszó tárgyakkal hadonásznak össze-vissza. Azon kívül, hogy fűti a bosszúvágy néhány legyilkolt prosti miatt, mi a főhős célja ebben a filmben? Miért lesz végül király? Mert kihúzta a kardot? És ettől már automatikusan jó király lesz a későbbiekben? Mert nem sokat bizonyít az tény.
Bizonyára most azt gondoljátok, hogy szőrszál hasogató vagyok, és ez valamilyen szinten igaz is. Manapság az ehhez hasonló filmekben már nem érdemes ilyen információk után kutatni; a lényeg, hogy szóljon minél hangosabban, legyen minél látványosabb, és lehetőleg ne álljon meg fél percre sem - az átlag nézőt csupán ez a három dolog tartja ébren a moziteremben; meg persze a literes popcorn-kóla kombó. Nos, ezeket a feltételeket többé-kevésbé teljesíti is a produkció, bár azért még ezeken a frontokon sem remekel igazán, inkább csak egy lehetőséget hordoz magában valami sokkal jobbra. Talán majd a folytatásban.

A színészválasztás mindenképpen pozitívum, de ezt egy Guy Ritchie filmtől el is várja az ember. Mind a főhős Charlie Hunnam, mind a gonoszt játszó Jude Law jók a szerepükben, nyilván nem kell óriási alakításokra gondolni, de szerintem mindketten jól érezték magukat a forgatáson. A többiek kb. csak ajtó kitámasztónak vannak jelen, egy-két karakter funkcióját komolyan nem értettem az egész film során, de sebaj, elnézegettük őket is. Még egy meglepetés vendégre is futotta, akinek személyét még véletlenül sem akarom ellőni (DAVID BECKHAM), és külön vicces volt nézni, mennyi Game of Thrones színész kapott szerepet, úgy látom ezek a fickók maradnak a középkori páncélban még egy jó darabig.

Ami még tényleg működött, az egy-két poénosabb jelenet, meg a tipikus Guy Ritchie húzások. Gondolok itt olyanra, mint az időben való ugrálás a humor kedvéért, egy-egy jelenet többszöri visszajátszása, és persze az elmaradhatatlan "lejátszom fejben, mi fog történni, mielőtt valóban megtörténne", mely technikát már a Sherlock Holmes második részében sikeresen kivégezte a rendező Úr.

Hogy mi nem működött? A folyamatos belassítgatások egy idő után már kicsit fárasztóak voltak, a történet időnként borzasztóan kapkodott, egyes jelenetek olyan hihetetlen sebességgel zajlottak le, hogy azt sem tudtam mi történik éppen; jó példa erre, amikor Arthur megérkezik a Sötét területre (aki megnézi, tudni fogja), illetve ellenpélda Arthur felcseperedésének bemutatása egy rövid montázsban. Az zseniális volt. Az sem emelte az élvezeti értéket túlzottan, hogy az akciójelenetek 90%-a brutálisan szanaszét lett vagdosva, a rángatózó kamerától meg epilepsziás roham kerülgetett (a videójáték-szerű fináléról inkább nem is értekezek hosszabban). De ez már legyen az én gondom, biztosan van, akinek bejön ez a stílus.
Mit is mondhatnék még, akinek bejön Guy Ritchie eddigi munkássága, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, nem biztos, hogy meg fogja bánni. Nekem a Sherlock Holmes óta kicsit túl blockbusteres vizekre evezett, jobban kedveltem a régi gengszterfilmes időszakát, itt is talán kicsit többet markolt, mint kellett volna. Majd a folytatással kiküszöböli a csorbát. Egyszer meg lehetett nézni, de minden jó ötletre jutott valami olyan pillanat, ami sikeresen kizökkentett, és a forgatókönyv sem állt össze egy kerek egésszé. Mintha kitaláltak volna néhány jól kinéző, "cool" jelenetet, aztán gyorsan összedobtak valamit, hogy kitöltsék az ezek között keletkezett fölösleges perceket. A végeredmény így egy viszonylag szórakoztató, hangos, látványos és pörgős film, ami 2 órára ugyan lekötött, de valószínűleg még az HBO-n sem fogom odakapcsolni, ha fél év múlva leadják.

2017. március 9., csütörtök

T2 Trainspotting

Válaszd a folytatást! Válaszd a nosztalgiát; válaszd a régi karaktereket új helyzetekben, a régi helyzetek mintájára! Válassz egy marha jó filmet; válaszd a Trainspotting 2-őt!
Gondolom a bevezetőből is látszik, hogy nekem marhára bejött ez a film. Viszont semmiképp sem ajánlom olyannak, aki nem látta az első részt. Nem csak, hogy rengeteg jó poén származik a 20 évvel ezelőtti eseményekre való visszautalgatásból, de megannyi képkoca is felbukkan az eredeti 96-os filmből.

Amúgy nem lesz ez egy hosszú írás, Renton, Sick Boy, Spud és Begbie mind visszatérnek, és mind a négyen megváltoztak azért jócskán az elmúlt 20 évben. Kár, hogy nem láthattam még akkor az első részt, amikor megjelent. Akkor még jobban ütött volna a nosztalgia, bár így is elég rendesen sikerült elkapjon, fantasztikus jeleneteket vezényelt le a rendező, Danny Boyle. A színészek természetesen egytől egyig lubickolnak, szemmel láthatóan örömüket lelték a visszatérésben.

Na, kb. ennyi, nézzétek, ha szerettétek az elsőt és nem vagytok begyöpösödöttek, ezt is imádni fogjátok. Én imádtam, nem kérdés, hogy itthon is nézős lesz majd. Minden percét élveztem. Köszönöm Danny Boyle, köszönöm srácok, fasza kis utazás volt!

2017. március 4., szombat

Logan

Ennyi volt, Hugh Jackman nem lesz többé Wolverine. Ezennel végleg letette a fém karmokat, és ugyan ki lenne méltó rá, hogy helyettesítse őt a későbbiekben? Egyszerűen tökéletes casting volt, nem hiába tették majdnem minden X-men film főszereplőjévé. És azokból aztán akadt egy jópár. A búcsú a karaktertől méltó és bizonyos szempontból kielégítő. Más szempontból viszont korántsem az.
Kezdjük a mérleg pozitív oldalával: a film jó. Nagyon bejött ez a sötét és kilátástalan, már-már westernfilmeket idéző hangulat. Nem spóroltak a brutalitással sem, ez leginkább a film első felében ad hozzá az élményhez; a harcokból viszonylag kevés van, azok viszont meglehetősen intenzívek és tobzódnak az erőszakban. Egyes összecsapások közben olyan érzésem támadt, mintha percek óta nem vettem volna levegőt. A káromkodás az első pár percben még furcsán hatott, lévén hogy a korábbi részekben alacsonyabb volt a korhatár, de hamar meg lehetett szokni ezt is.

És baz, Hugh Jackman. Tényleg baromira fog hiányozni ez a fickó, ahogy a hullámzó minőségű franchise-ban mindig is ő volt az egyetlen olyan láncszem, aki tudta hozni a tőle elvárt színvonalat, úgy most is hibátlan a szerepben. Benne van minden abban a tekintetben; az elmúlt közel 20 évben sokszor próbálkozott a kitöréssel, de mindig visszatért a szerephez, mely világhírnevet adott neki, melyben a leginkább elemében van. Nála jobb Wolverinet soha nem fognak találni, ha esetleg új színésszel újra elő akarnák kaparni a karaktert, és valószínűleg ő sem fog többé találni olyan szerepet magának, ami legalább ennyire hozzá illene.
Rajta kívül még a visszatérő X professzor az említésre méltó szereplő; érdekes volt látni, ahogy a mindig bölcs és erőteljes vezető, akit a korábbi filmekben megszokhattunk mostanra egy beteg, megfáradt és enyhén szenilis öregemberré változott. Az ő búcsúja nem kevésbé megindító, mint Jackmané - Patrick Stewart sem fog többé visszatérni az X-men univerzumba. Köszönet mindkettejük munkájáért!
És akkor jöjjön mérleg másik fele; a film jó, de ennél sokkal jobb lehetett volna. És sokkal jobbnak is kellett volna lennie, erről pedig a forgatókönyv és a rendezés tehet. A film kétharmada remek, minden benne van, amit az előzetesek alapján vártam, amit szerettem volna látni egyik kedvenc karakterem utolsó színre lépése során; kevés, de erőteljes akciójelenetek, mély karakterábrázolás, váratlan, sokszor elég kegyetlen húzások. Aztán jön a törés, az utolsó harmad, és egy sablonos akciófilm kerekedik ki a dologból egy olyan befejezéssel, mely ugyan sokakat boldoggá fog tenni, viszont sokakban keserű szájízt fog hagyni.

A legfőbb probléma a történettel van; az alapszituációt már ezerszer láttuk, ám míg a film első felében a jobb jelenetek ezt tudták ellensúlyozni, addig az egész sztori megoldása meglehetősen semmilyen. Ezt csak tetézi a főgonosz személye. Az X-men filmek egyik fő betegsége ezt a produkciót sem kerülhette el: Magneton kívül egyszerűen nem tudnak jó ellenséget kreálni hőseinknek, ahogy a gonosz gonosz terve is igazából egy nagy nulla.

Egy fontos szereplőről nem volt még szó, az előzetesben és a plakátokon is sokat mutogatott kislányról. Ő Laura, aki hasonló képességgel van megáldva, mint Logan, és hát az ő karakterét nem igazán tudtam hova tenni. Sokáig egyáltalán nem beszél, ami időnként szül néhány komikus jelenetet, aztán néha meg zúzza, aprítja az ellent, véresen, kegyetlenül. Az utolsó harmadban az ő sorsa kerül előtérbe, és meg kell mondjam, rendesen belassul a történet a végső összecsapás előtt, erőteljesen megérezni a két órás játékidőt. Nem mondom, hogy unalmas, de a vágóolló csattoghatott volna valamivel sűrűbben is.
Összességében pozitív az élmény, egyszer mindenképp érdemes volt látni, és mindenképp moziban kellett látni - hiszen mégiscsak Loganről van szó. Azonban egyáltalán nem hibátlan film és nem akkora élmény, mint amekkorát szerettem volna, mint amilyennek sokan tartják. Western-szerű karakterdrámaként erős alkotás, akciófilmként viszont csak az első felében tudott igazán lenyűgözni. Egy idő után a sok egyforma kaszabolás elvesztette a hatását, ahogy a rendező is szép lassan elvesztette a kreativitását ezzel egyenes arányban. Viszont mindenképp érdekes dolog volt egy ilyen képregényfilmmel találkozni a mostani műanyag, egy kaptafára épülő felhozatalban.

2017. január 29., vasárnap

Jack Reacher: Nincs visszaút (Never Go Back)

Nem vagyok az első Jack Reacher-film rajongója, tipikus egyszer fogyasztható darabnak tartom. Valami hasonló elvárással ültem le a második felvonás elé is; egy egyszerű, szombat esti kikapcsolódásnak feleljen meg anélkül, hogy az agysejtjeim percenként akarnának öngyilkosak lenni. Többé-kevésbé teljesítette a küldetést.

Azt már megszokhattuk Tom Cruise-tól, hogy minden filmjében fut valahova, most azonban megállás nélkül szaladgál, mint pók a falon. Ezúttal partnert is talál Robin Scherbatsky személyében, és együtt állnak neki felgöngyölíteni egy katonai kettős gyilkosságot + összeesküvést, miközben egy tinilányt is megpróbálnak megvédeni a rosszakaróktól, aki feltehetően Reacher lánya egy rég elfeledett kapcsolatából. Vagy valami ilyesmi.

És persze mindketten hihetetlenül kemények. Ez nagyon fontos infó, aki nem bírja, hogy egy 40 kilós nő erőlködve próbál felnőni a végig marcona pofát vágó Cruise-hoz, annak eszébe se jusson letölteni kikölcsönözni a filmet, ugyanis kb. 10 percenként kapunk valami ehhez hasonló jelenetet. Félreértés ne essék, bírom az erős női karaktereket (Sarah Connor, Ellen Ripley és még sokan mások), de egyszerűen vannak színésznők, akiknek nem megy ez a stílus. Szegény Cobie Smulders is ebbe a csapdába esik, nagyon nem fekszik neki a 10 éve katona vagyok és már sok mindent láttam szerep, valahogy nem tudom neki elhinni, hogy tényleg le bírna győzni egymaga egy 100 kilós kiképzett harcost. Konkrétan van egy jelenet a filmben, amikor emiatt vesznek össze a főszereplővel; a nő ugyanis nem bírja elviselni, hogy Reacher nőként kezeli és maga vállalkozik inkább egy veszélyes feladatra. Újabb bizonyíték, hogy Hollywood erősen kezdi túltolni a manapság oly divatos minden filmbe kemény női főszereplőt vonalat.

Persze nem csak a gyengébbik nemmel akadnak problémák, sőt, a Reacher lányát-nem lányát alakító színésznő egész jól megoldja a rá bízott feladatot. Érdekes módon egy cseppet sem volt idegesítő, pedig az elején féltem, hogy vele meg fog gyűlni a bajom. Nem, sajnos most Tom sem brillírozik a szerepben, lényegében csak fapofával néz 2 órán keresztül, közben időnként lerendez néhány ellenfelet. Látszik rajta, hogy Reacher inkább csak amolyan megélhetési kitérő, amíg előteremti a pénzt a következő Mission Impossible epizódra; kb. valami ilyesmire számítok az új Múmia filmmel kapcsolatban is. Rajtuk kívül még a nagy ellenfél az, akit érdemes megemlíteni, bár őt is csak mellékesen; egy sablon Jason Bourne-klón szuperügynök, akit marha nehéz legyőzni, de persze Tom Cruise-ról van szó, úgyhogy nem kell aggódni a történet kimenetelét illetően.

És akkor itt jönne a kérdés: ha már a szereplők semmitmondóak, a történet pedig egy nulla, legalább az akciójelenetek képesek elérni egy 2016-ban elvárható minimum szintet? A válasz csalóka. Ugyan nincsenek széjjel vágva, és viszonylag nem rángatják agyon a kamerát, azért egyetlen bunyó vagy lövöldözés sem tudta megemelni a pulzusomat, ahogy látványilag sem mondanám őket elsőrangú élménynek; olyan igazi B-kategóriás feelingje van az egésznek. A film utolsó fél órája is inkább csak formalitás, mintsem hogy valóban érdekelne, hogyan fog végződni a sztori, és hogyan győzik le hőseink a gonoszkodó gonoszt. Még Cruise-t sem olyan jó nézni, ahogy maga végzi el a veszélyesebb mutatványokat kaszkadőr segítsége helyett, hiszen ellenben az M:I sorozattal, itt nem vállal valami sokat magára.

Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy a Jack Reacher: Nincs visszaút rossz film lenne, inkább csak teljesen jelentéktelen. Semmit nem ad hozzá az akciófilm műfajához, de nem is vesz el semmit tőle, ami igaz egyébként Tom Cruise meglehetősen impozáns karrierjére is; volt már jobb is, rosszabb is. Az utolsó képkockák láttán inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy na, ez is megvolt, lássuk az öreg Tom mivel rukkol elő legközelebb. Addig is, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy egy mondatban hogyan összegezném ezt a filmet, a válaszom csak ennyi lenne: Never Go Back.

2017. január 28., szombat

Széttörve (Split)

Nem is emlékszem, mikor hagyta el utoljára ennyire elégedett hűb@meg a számat, mint a Széttörve utolsó néhány másodperce láttán. Az utóbbi idők egyik legütősebb befejezése, ehhez nem fér kétség. Kár, hogy az összkép azért korántsem ennyire pozitiv.

Tisztázzuk az elején: a Széttörve egy remek film. A történet ígéretesen kezdődik: három fiatal lány egy elmebeteg férfi fogságába kerül, aki nem kevesebb. mint 23 különböző személyiséggel rendelkezik. James McAvoy minden szempontból tökéletes választás a szerepre; egyszerre szánni valóan nevetséges és hátborzongatóan félelmetes, miközben percenként másik karakter bőrébe bújik. Hihetetlenül kemény munka lehetett ennyi teljesen különböző alakot eljátszani egy filmben, mégha a 23 csupán egy jelképes szám is - a két órás játékidő alatt összesen talán 6 személyiség lép elő a fénybe. McAvoy azonban nem csak, hogy remekül megbírkózik a feladattal, de egyenesen lubickol ebben a nem mindennapi szerepben, konkrétan az egész második felvonást kihúzza a szarból.

És itt jön a film legnagyobb negatívuma: nem is tudom melyik lett volna a jobb, néhány oldalt kihúzni a forgatókönyvből, vagy a vágóra rászólni, hogy kicsit feszesebb középső harmadra lenne szükség. A rendező mintha kissé elveszne a részletekben, miközben igyekszik minden fontosabb karakternek megfelelő háttérsztorit biztosítani, azonban ez időnként jócskán a feszültség rovására megy. Az egyetlen szereplő, aki végig igazán érdekes tud maradni, az McAvoy karaktere; szerencsére pont mindig akkor történik valami, amikor az ember elkezdené elveszíteni az érdeklődését az események iránt.

Aztán megkezdődik az utolsó fél óra és elszabadul a pokol; a szálak összeérnek, a kirakós utolsó darabkái is a helyükre kerülnek, a vérnyomásom pedig az egekbe szökik, hogy aztán a stáblista felgördüléséig ott is maradjon. Rég láttunk ennyire izgalmas finálét, mint ez a pörgős bújócska vadász és prédája között. Amikor pedig már azt hinnénk, hogy végleg elsötétül a vászon és kikászálódhatunk a kényelmes moziszékből, megkapjuk a nagyágyút, egyenesen bele a képünkbe, hogy a szánk is tátva maradjon. Ennél jobb thriller egy darabig most nem lesz a mozikban.